Írtam arról, miért. Írtam arról, hogyan nem megy vissza, aki kijött. És mostanában valami mindig elterelni a figyelmemet a kedvenc témámról, és egyre többet foglalkoztat az, hogy mi a fene folyik otthon. És ez most nem honvágy. Ez mittomén. Szociológia. Amikor kijöttem, mindenki azt mondta: bátorság, nagyon vakmerő dolog. Mégis csak külföldön, egyedül, nőként, stb. Aztán eltelt félév. Haza mentem. Mindenki nagyon örült a látogatásomnak. Az emberek már nehezen viselték a megszorításokat, de mindenki erőt vett magán és örült a rég nem látott vendégnek: nekem. Aztán haza utaztam márciusban: Persze akkor már megszokottá vált a dolog. Az itteni helyzetem nehezebb lett, de persze ezt senki nem hitte el nekem. Mindenki azt gondolta/ ja, hogy itt kolbászból van a kerítés. Pedig az egyetlen különbség abban rejlik, hogy biztosabbak a munkahelyek. Semmi egyéb. A ledolgozott órák száma, és a fizetés is arányos. Főleg ha itt kell áramot, vizet, lakást fizetned. Nem olyan csili-vili a szitu, mint mindenki, aki neki áll össze hasonlítgatni a fizetéseket és a kiadásokat otthon és itt. Az egyetlen támpont az, hogy valamelyest biztosabb. És ha jobban belegondolunk, talán ez nem hibája senkinek, hogy nem “a lét elviselhetetlen könnyűségében” akar lebegni, hanem közelebb a 30-hoz valami fix dolgot keres. Hátha lesz valami merész jelentkező aki egy auszlenderinnel együtt marad. Nem elhanyagolható az a pálfordulás sem, amit a magyarok a sajátjaik ellen tesznek. Mostanra én lettem a megvetendő, mert eljöttem, holott 6 hónapja még bátor voltam. Erőszeretettel változtatnak véleményt azok is, akik maguk is azon töprengtek egy fél éve még, hogy elhagyják az országot. És Uram bocsá’, tudnak majd enni adni a gyerekeiknek. Azt sem gondolom, hogy a külföldön élőket ily erős megvetésben kell részesíteni, mert hát, azért arra senki nem gondol, hogy ad1. nem otthon van. Minimum félévente oly erős honvágy üldözi, hogy valószínűleg még messzebb megy a végén. Mert akkor már mindegy hol van. ad2. Pontosan tudja a kint rekedt, hogy otthon nem sok eséllyel kap állást. ad3. Miért ne akarna hazamenni? Én személy szerint, azt gondolom, hogy a mostani helyzet az a túlélésre van kihegyezve. Az hogy az esetleges változásokat, azok akik otthon maradtak, vajon a saját dicsőségüknek élik majd meg… mert mi “elhagytuk a süllyedő hajót”, legyen! De valaminek változnia kell! Mert innen kívülről nézve , objektíven, tudatot nem oly erős mértékben amortizálva, mint az otthoni stressz alatt lévők, hiszem, hogy vége lesz. És ez nagyon fontos. Az hogy van aki otthon tönkre megy. Vagy otthon marad és túl él. Minden elismerés. De vajon mi kell hozzá, hogy valami új kezdődjék majd, s az jó irányba fejlődjön? Vajon mi kell hozzá? Vajon mi hiányzik a magyar mentalitásból? Vajon hogy fordulhat egyik a másik ellen, amikor együtt kéne kigondolni, hogyan tovább? Szerintem mindenki, aki sanyargatja a külföldön élőket, gondolja át: ki fogja haza hozni a pénzét? Ki fogja haza hozni a tisztességes( nem “fekete”) mentalistást. Hogyan tanulhatnánk meg az élet örömét, ha otthon mindenki csak siránkozni tud. (Ajánlom Frei Tamás face-es bejegyzését!) Hogyan? Na hogyan? Persze van aki kint marad. De az elment volna akkor is, ha otthon minden háztető mézeskalács. Szellemi és vérbeli felfrissülés kell Magyarországnak. Nyugalom. Fel kellene fedeznünk a javainkat. Halló! Az egyik leggazdagabb föld a miénk. Itt horror árért főz az ember csapvízzel! Annyi termálunk van, soha többé nem kéne utcát takarítani a hótól, ha követnénk a finn példát. A történelmünk igazolja, hogy képesek vagyunk mindenre. De szerintem üdvözölni kell az újat, és nem elvenni a maradék kedvét is azoknak, akik kijöttek, a hazatéréstől. Engem bánt. Szemrehányás. Lehet. De, hogy a mostanában oly kedvelt idézetekkel éljek: “járj a cipőmben, és utána mondj véleményt” . Külföld az külföld. Sosem lesz otthon. Nektek ez a gazdagság.
Amikor kiderül, hogy beborult
A tudatalatti játszadozásai, szerintem az Istenek szórakoztató kvízshow-i a 21.században. Amikor csak később esik le a tantusz, hogy héjka, csak te és senki más felelős a mosolytalan depresszióért. Amikor rádöbbensz, milyen olcsó tréfa a sorstól, hogy csavargatja a kezed és facsargatja a szíved. Amikor valami nem sikerül( elsőre…nálam két verzió él: entweder rögtön minden, oder baromi sok meló árán) akkor még jön a honvágy, egy jóakaró, aki haza akar csalni. Aki nem látja, hogy nincs értelme. Aki csak a személyes hasznát keresi. Aki persze a legjobbat kívánja tőled: TÉGED! De persze semmi mást nem hajlandó letenni az asztalra. Amikor a munkád a szellemi apály. Amikor azon filózol, hogy a határ a “mindent megtettem érte” és a “biztos azért nem sikerül, mert valami teljesen mást kell majd csinálnom” között. Persze feltételezve, hogy valamiben hiszel: sorsban, égben, Istenben, magadban. Kicsit magányos farkassá váltam az elmúlt időkben. Nehéz ezt felfogni. Valószínűleg haza is kéne ugranom. Na nem mintha ez csak úgy menne: ugra-bugra. Mert persze kiszámíthatatlan beosztással élni, és kottogni a külföldi jövedelmedből igen csak ciki. De ez van. Dolgozok a változáson. Nem várok a sült galambra, de azért a megfelelő pillanatra igen! Tehát a fenti szitu akkor állt elő, amikor elhúzták a mézes madzagot az orrom előtt, hogy akár, otthon is , ennyit, meg hát OTTHON!, és akkor jó lesz. Itt meg épp nem klappolt a dolog. Én meg voltam akkora marha, hogy belegondoltam. Szerencsére nem vagyok egy hebehurgya fajta, megvártam míg elmúlik a vihar. Mostanra (elég durva 3 hét depi) vált közömbössé a dolog. Már ami ért. Mos lett megint erő felállni. Néha nem is olyan egyszerű. És olykor nem is tud senki segíteni. Mintha egy búra lenne körülötted. Átlátszó. Csak a mosoly nem megy ki, és a érintés nem jön be. Emberi kontakttól izolál. És nem köt össze. Sehogy. Mindenki messze van. És mégis azon kapod magad, hogy minden este, de legalább minden hétvégén belecsöppensz valami összejövetel félébe (zwischen igyunk egy felest és esküvő). De persze te borzasztó társaság vagy. Nem tudod megjátszani magad.Ki az, aki ezt teheti veled? Hát persze hogy olyan, aki ismer. De nem szülő. Nem testvér és persze nem barát. Valaki, aki, ha kibírnád magyar hon nélkül pár hónapig, mert csak borsó nagyságú a honvágyad, mégis addig hizlalja a dolgot benned, míg kiveri a biztosítékot. Az összes áramkört leköti, és semmi mást nem hagy a kiürített terepen a fejedben, a lelkedben, és a szívedben, csak száraz, korábban telefújt zsebkendőket, fotókat, és emlékeket. Hogy még véletlenül se felejtsd el, hogy merre van az arra, amikor az első sokkból felébredsz. Persze nincs akkora szerencséd, hogy átaludd! Így elég nehéz bekapcsolni a vészesetekre fenntartott aggregátort kómásan. Főleg ilyen benzin árak mellett. Semmi mást nem látva, csak hogy a nagy betűs ÉLET-nek nevezett sztrádán bekaptad a STOP táblát. És most se tőled, se hozzád. A velem született irányításkényszert (már ami az életemet illeti) le kellett tenni. El kellett engedni. És hagyni mindent a fenébe. Lesüllyedni. Hát barátaim. Ember legyen a talpán, aki ehhez végig asszisztál! Minden esetre már olyan mélyen vagyok, hogy nincs lejjebb. Amiben az a jó, hogy már csak felfelé van. Ezt onnan tudom, hogy a legutóbbi elszökésem a tengerhez sem segített. Nem! A fene egye meg. Pedig ez olyan nálam, mint az antibiotikum. Nagy dózisú napsütés, tenger, bor. Na igen. Lehet eleve rossz irányba indultam…látjátok, még mindig ez a francos kétely. A következő bejegyzés nem lesz ilyen kanyargós. Remélem. De hát nincs mit tenni. A lélek már csak ilyen labirintusos játék. Belekeveredhetsz, meg kikeveredhetsz…
szellemi táplálék
Drágáim! Aki rákattintott a linkre, annak az elméje még nyitva. Hát rajta! Adjunk neki! Forgassunk ki az országot a négy sarkából! Kívülről nézve igen siralmas a szitu otthon. Mit gondoltok? Meddig megy ez így? Média vagy métely? Haza vagy hazugság? Ha valaki lop, azt miért politikusnak hívjuk és miért nem tolvajnak? A magyar szellem elröppent. Ezer és ezer fiatal tette meg az első lépést kifelé…Tudjátok mi űz gyorsabban, mint a pénz hiány? Mi amortizál agyban gyorsabban, mint a szélütés? A szellemi éhhalál. Az éhség azon foka, amikor a tudatod kiürítették. Nem befolyásolták, vagy megmérgezték. Nem. A teljességre törekedtek. Hát ez történt. Amikor minden értelmes gondolatot, értelmetlennek látsz. Amikor a szíved húz haza, de mintha otthon nem kapnál levegőt. Amikor elveszik, azt, amitől azt érzed, oda tartozol. Amikor a rákosbeteg anyádat, visszahelyezik munkaképes állományba. Amikor hagyják, hogy kiess a szociális hálóból, mert a magyar jogrendszeren akkora lyukak tátonganak, mint ide Kazincbarcika. És elhihetitek, meglehetősen messze vagyok onnan. Nagy a szám? Lehet. Menekültem ide? Neeeeeee! Én tudom honnan jöttem! Szerettem volna visszamenni…csak már nem volt hova. Tudod, mész az aknamezőn, és amikor visszafordulnál a fedezékbe, már csak a bombától széttrancsírozott földfoszlányt látod. Meg, hogy minden romokban. Egy két fűcsomó, meg füst. Kívülről jobban látszik. Kezdjük újra? Aki ott marad nem akarja. Először bátorít, aztán árulónak hív. Megéltem, már tudom. Amíg a maradék nem áll készen, marad ez a blog. És a remény, hogy mások is meglelik a szellemet, ami túl él mindent. Kultúrósodjunk határon innen és túl! Mindenki adjon bele anyait, apait! És most akkor hordjunk össze hetet havat!
