A tudatalatti játszadozásai, szerintem az Istenek szórakoztató kvízshow-i a 21.században. Amikor csak később esik le a tantusz, hogy héjka, csak te és senki más felelős a mosolytalan depresszióért. Amikor rádöbbensz, milyen olcsó tréfa a sorstól, hogy csavargatja a kezed és facsargatja a szíved. Amikor valami nem sikerül( elsőre…nálam két verzió él: entweder rögtön minden, oder baromi sok meló árán) akkor még jön a honvágy, egy jóakaró, aki haza akar csalni. Aki nem látja, hogy nincs értelme. Aki csak a személyes hasznát keresi. Aki persze a legjobbat kívánja tőled: TÉGED! De persze semmi mást nem hajlandó letenni az asztalra. Amikor a munkád a szellemi apály. Amikor azon filózol, hogy a határ a “mindent megtettem érte” és a “biztos azért nem sikerül, mert valami teljesen mást kell majd csinálnom” között. Persze feltételezve, hogy valamiben hiszel: sorsban, égben, Istenben, magadban. Kicsit magányos farkassá váltam az elmúlt időkben. Nehéz ezt felfogni. Valószínűleg haza is kéne ugranom. Na nem mintha ez csak úgy menne: ugra-bugra. Mert persze kiszámíthatatlan beosztással élni, és kottogni a külföldi jövedelmedből igen csak ciki. De ez van. Dolgozok a változáson. Nem várok a sült galambra, de azért a megfelelő pillanatra igen! Tehát a fenti szitu akkor állt elő, amikor elhúzták a mézes madzagot az orrom előtt, hogy akár, otthon is , ennyit, meg hát OTTHON!, és akkor jó lesz. Itt meg épp nem klappolt a dolog. Én meg voltam akkora marha, hogy belegondoltam. Szerencsére nem vagyok egy hebehurgya fajta, megvártam míg elmúlik a vihar. Mostanra (elég durva 3 hét depi) vált közömbössé a dolog. Már ami ért. Mos lett megint erő felállni. Néha nem is olyan egyszerű. És olykor nem is tud senki segíteni. Mintha egy búra lenne körülötted. Átlátszó. Csak a mosoly nem megy ki, és a érintés nem jön be. Emberi kontakttól izolál. És nem köt össze. Sehogy. Mindenki messze van. És mégis azon kapod magad, hogy minden este, de legalább minden hétvégén belecsöppensz valami összejövetel félébe (zwischen igyunk egy felest és esküvő). De persze te borzasztó társaság vagy. Nem tudod megjátszani magad.Ki az, aki ezt teheti veled? Hát persze hogy olyan, aki ismer. De nem szülő. Nem testvér és persze nem barát. Valaki, aki, ha kibírnád magyar hon nélkül pár hónapig, mert csak borsó nagyságú a honvágyad, mégis addig hizlalja a dolgot benned, míg kiveri a biztosítékot. Az összes áramkört leköti, és semmi mást nem hagy a kiürített terepen a fejedben, a lelkedben, és a szívedben, csak száraz, korábban telefújt zsebkendőket, fotókat, és emlékeket. Hogy még véletlenül se felejtsd el, hogy merre van az arra, amikor az első sokkból felébredsz. Persze nincs akkora szerencséd, hogy átaludd! Így elég nehéz bekapcsolni a vészesetekre fenntartott aggregátort kómásan. Főleg ilyen benzin árak mellett. Semmi mást nem látva, csak hogy a nagy betűs ÉLET-nek nevezett sztrádán bekaptad a STOP táblát. És most se tőled, se hozzád. A velem született irányításkényszert (már ami az életemet illeti) le kellett tenni. El kellett engedni. És hagyni mindent a fenébe. Lesüllyedni. Hát barátaim. Ember legyen a talpán, aki ehhez végig asszisztál! Minden esetre már olyan mélyen vagyok, hogy nincs lejjebb. Amiben az a jó, hogy már csak felfelé van. Ezt onnan tudom, hogy a legutóbbi elszökésem a tengerhez sem segített. Nem! A fene egye meg. Pedig ez olyan nálam, mint az antibiotikum. Nagy dózisú napsütés, tenger, bor. Na igen. Lehet eleve rossz irányba indultam…látjátok, még mindig ez a francos kétely. A következő bejegyzés nem lesz ilyen kanyargós. Remélem. De hát nincs mit tenni. A lélek már csak ilyen labirintusos játék. Belekeveredhetsz, meg kikeveredhetsz…
