Írtam arról, miért. Írtam arról, hogyan nem megy vissza, aki kijött. És mostanában valami mindig elterelni a figyelmemet a kedvenc témámról, és egyre többet foglalkoztat az, hogy mi a fene folyik otthon. És ez most nem honvágy. Ez mittomén. Szociológia. Amikor kijöttem, mindenki azt mondta: bátorság, nagyon vakmerő dolog. Mégis csak külföldön, egyedül, nőként, stb. Aztán eltelt félév. Haza mentem. Mindenki nagyon örült a látogatásomnak. Az emberek már nehezen viselték a megszorításokat, de mindenki erőt vett magán és örült a rég nem látott vendégnek: nekem. Aztán haza utaztam márciusban: Persze akkor már megszokottá vált a dolog. Az itteni helyzetem nehezebb lett, de persze ezt senki nem hitte el nekem. Mindenki azt gondolta/ ja, hogy itt kolbászból van a kerítés. Pedig az egyetlen különbség abban rejlik, hogy biztosabbak a munkahelyek. Semmi egyéb. A ledolgozott órák száma, és a fizetés is arányos. Főleg ha itt kell áramot, vizet, lakást fizetned. Nem olyan csili-vili a szitu, mint mindenki, aki neki áll össze hasonlítgatni a fizetéseket és a kiadásokat otthon és itt. Az egyetlen támpont az, hogy valamelyest biztosabb. És ha jobban belegondolunk, talán ez nem hibája senkinek, hogy nem “a lét elviselhetetlen könnyűségében” akar lebegni, hanem közelebb a 30-hoz valami fix dolgot keres. Hátha lesz valami merész jelentkező aki egy auszlenderinnel együtt marad. Nem elhanyagolható az a pálfordulás sem, amit a magyarok a sajátjaik ellen tesznek. Mostanra én lettem a megvetendő, mert eljöttem, holott 6 hónapja még bátor voltam. Erőszeretettel változtatnak véleményt azok is, akik maguk is azon töprengtek egy fél éve még, hogy elhagyják az országot. És Uram bocsá’, tudnak majd enni adni a gyerekeiknek. Azt sem gondolom, hogy a külföldön élőket ily erős megvetésben kell részesíteni, mert hát, azért arra senki nem gondol, hogy ad1. nem otthon van. Minimum félévente oly erős honvágy üldözi, hogy valószínűleg még messzebb megy a végén. Mert akkor már mindegy hol van. ad2. Pontosan tudja a kint rekedt, hogy otthon nem sok eséllyel kap állást. ad3. Miért ne akarna hazamenni? Én személy szerint, azt gondolom, hogy a mostani helyzet az a túlélésre van kihegyezve. Az hogy az esetleges változásokat, azok akik otthon maradtak, vajon a saját dicsőségüknek élik majd meg… mert mi “elhagytuk a süllyedő hajót”, legyen! De valaminek változnia kell! Mert innen kívülről nézve , objektíven, tudatot nem oly erős mértékben amortizálva, mint az otthoni stressz alatt lévők, hiszem, hogy vége lesz. És ez nagyon fontos. Az hogy van aki otthon tönkre megy. Vagy otthon marad és túl él. Minden elismerés. De vajon mi kell hozzá, hogy valami új kezdődjék majd, s az jó irányba fejlődjön? Vajon mi kell hozzá? Vajon mi hiányzik a magyar mentalitásból? Vajon hogy fordulhat egyik a másik ellen, amikor együtt kéne kigondolni, hogyan tovább? Szerintem mindenki, aki sanyargatja a külföldön élőket, gondolja át: ki fogja haza hozni a pénzét? Ki fogja haza hozni a tisztességes( nem “fekete”) mentalistást. Hogyan tanulhatnánk meg az élet örömét, ha otthon mindenki csak siránkozni tud. (Ajánlom Frei Tamás face-es bejegyzését!) Hogyan? Na hogyan? Persze van aki kint marad. De az elment volna akkor is, ha otthon minden háztető mézeskalács. Szellemi és vérbeli felfrissülés kell Magyarországnak. Nyugalom. Fel kellene fedeznünk a javainkat. Halló! Az egyik leggazdagabb föld a miénk. Itt horror árért főz az ember csapvízzel! Annyi termálunk van, soha többé nem kéne utcát takarítani a hótól, ha követnénk a finn példát. A történelmünk igazolja, hogy képesek vagyunk mindenre. De szerintem üdvözölni kell az újat, és nem elvenni a maradék kedvét is azoknak, akik kijöttek, a hazatéréstől. Engem bánt. Szemrehányás. Lehet. De, hogy a mostanában oly kedvelt idézetekkel éljek: “járj a cipőmben, és utána mondj véleményt” . Külföld az külföld. Sosem lesz otthon. Nektek ez a gazdagság.
